Szalay Zoltán novellája

Matchball

Semmire nem vágytunk jobban azon a nyáron, mint a bűnbeesésre. Én a Matchball új pincérnőjével estem volna bűnbe, de ő észre sem vett. Azután vált érdekesebbé a helyzet, hogy megtaláltuk a SIM-kártyákat a Dunánál. Karcsi beletette az egyiket a mobiljába, a PIN-je 1234 volt, és a névjegyzékben csupa arabos nevet találtunk. Aztán egyszer csak megszólalt a készülék, és amikor Karcsi felvette, ismerős hangot hallott a vonal túlsó végén.

Csiribínek hívták azt a srácot, aki néhány hónapja került ide Magyarországról, és elvárta, hogy a legnagyobb nagymenőként tekintsenek rá a helyiek. Minden délután a Matchballban ült, és sutyorgott valakikkel. Azt beszélték róla, a rendőrség elől menekült hozzánk, csúnya ügyekbe bonyolódott. Állítólag csónakkal szökött át a Dunán, egy kötegnyi készpénzzel a zsebében, és majdnem odaveszett, mert felborult a csónakja, úgy úszott ki a partra, és a faágakon szárítgatta a bankóit másnap reggel. Rövid, szőke haja volt, alig lehetett több huszonötnél, vastag aranyláncokat hordott, és egy pozsonyi rendszámú feltuningolt kis sárga Golffal járt, aminek már állandó parkolóhelye volt a Matchball bejárata mellett. Velünk persze nem állt szóba, csak odaült néha az asztalunkhoz, de közben egy pillanatra sem szakította félbe a telefonálgatást, és le sem vette a szemét Martina seggéről. Egy szót sem tudott szlovákul, de ez nem zavarta abban, hogy amikor véletlenül nem telefonált, hevesen udvaroljon Martinának, aki pedig egy szót sem értett magyarul, mégis úgy mosolygott Csiribíre, mint aki épp élete legszebb szerelmi vallomását hallja.

Karcsi azt állította, a bűnbeesés valójában önmegvalósítás. Valami könyvben olvasta, egy alkoholista francia filozófus írta, akiért állítólag a fél világ veszettül odavolt a hatvanas években. Karcsi úgy értelmezte a mondókáját, hogy a bűnbeesés valójában a cselekvés maga, a megszólalás, a fellépés a színpadra, és épp az a gáz, ha valaki képtelen meglépni ezt a dolgot. Ha valaki elszalasztja a lehetőséget, és inkább a nagy semmit választja a bűn helyett. Karcsi azt mondta, a bűn mindenkire rátalál, csak tudni kell élni a lehetőséggel, és a francia faszi szerint mindenkinek csak egyetlen igazi dobása van, amikor áteshet élete nagy bűnbeesésén.

Ez a téma másokat sem hagyott hidegen azon a nyáron. Andrej a nyár elején szabadult, nyolc évet húzott le, miután Pozsonyban elkapták egy betörésnél. Csúnya eset volt, állítólag meg is lőttek valakit közben, többen voltak, de végül Andrej szívta meg egyedül az egészet. Csontvázzá fogyott, beesett az arca, de jókedvű volt, látszott rajta, hogy mennyire örül, hogy ismét dobálhatja a tízkoronásokat a Matchball nyerőgépébe. Villogtak a cseresznyék és a szilvák a szeme üveges fényében, és ő mosolygott, mint egy megtépázott játékbaba. Azt mondta, most már ezt a lerobbant Felíciát is megbecsüli, amit az apja adott neki, pedig azelőtt nem tudta elképzelni, hogy ne BMW-ben utaztassa a kényelmes seggét. Közben szorgosan döntögette a torkába a borovicskákat, amiket Martina széles mosollyal rakott le neki a nyerőgép szélére. Andrej azt mondta, a börtönben megtanulta, hogy a legrosszabb dolog, ha hagyjuk, hogy bárki fölénk kerekedjen. Élvezte, ha Karcsinak és nekem szórhatta a nagy igazságait, de én inkább csak az arcát fürkésztem, mert valamit fel akartam fedezni rajta. Talán a bűnösségnek valami félreismerhetetlen jegyét kerestem. Andrej arca sárga volt, nyúzott és ragyás, savanyú illat áradt felőle. Nagyokat röhögött, amikor arról mesélt, milyen volt elhagyni a börtönt, milyen kicsik lettek a mobilok, és milyen incifinci rongyokban járnak a nők manapság Pozsonyban. Csak úgy remegett a Matchball a röhögésétől, de nem volt benne egy leheletnyi vidámság sem.

Azon a nyáron az a Dani nevű srác is járt a Matchballba, aki akkor húzta le az első évét a rózsahegyi papi szemináriumban, és most úgy itta a sört, mint akit csillapíthatatlan szomjúság gyötör. Azt mondta, ott fent a hegyek között olyan rohadt hideg van egész évben, hogy neki nincs gusztusa a sörre. Itt viszont izzadt, vedelt, és amíg a homlokát törölgette, ő is Martina seggét stírölte kidülledt szemekkel. Csak vonogatta a vállát, amikor arról kérdezgettük, milyen bent, a falak között. Nem oson-e be a fiúk hálójába lámpaoltás után lábujjhegyen a püspök kis külön foglalkozásokra. Azt hajtogatta, jól bánnak vele, ő a szeminárium saját magyarja, és nagyon csodálják, hogy vállalta ezt a megpróbáltatást. Andrej szeretett leülni hozzánk, amikor hármasban talált minket Danival, és egyfolytában csóválta a fejét, mert nem bírta elhinni, hogy Dani tényleg kispap lett. Azt kérdezgette tőle, akkor most honnan lehet tudni, hogy mi a bűn. Ha azt mondja valakinek, hogy te hülye, az már bűn-e. Meg arról beszélt, hogy a nagymamája már kisgyerekkorában azt szokta hajtogatni neki, hogy még egy ilyen hitvány gazembert nem hordott a hátán a föld. Andrejnek tetszett ez a szó, hogy hitvány, és mindig megörült, amikor fel tudta idézni, mert amúgy már megkopott a magyarja. A börtönben is volt pedig néhány magyar rab, akiket a védelmébe vett, mert jó gyerekek voltak.

Amikor kettesben maradtunk, Karcsi azt mondta, szerinte Andrej semmiben nem különbözik a Danitól, és szerinte egyikük sem esett még igazából bűnbe. Majd talán idén nyáron.

Minden este megkérdeztem tőle, szerinte hogyan cserkészhetném be Martinát, aki négy évvel volt idősebb nálam, építészetet hallgatott Pozsonyban, és állítólag a Janík Roli dugja a nyár eleje óta. Karcsi azt válaszolta, bízzam csak rá, úgy érzi, eljöhet még a mi időnk.

Amikor nem a Matchballban ültünk, olcsó vodkát piálni jártunk a Duna-partra, ott találtuk meg július közepén a SIM-kártyákat, az aljnövényzet sarában.

Csiribínek irritálóan vékonyka hangja volt, mint egy cincogó kisegérnek, és állandóan vigyorgott, de sosem nézett a szemébe annak, akivel beszélt. Nem akart velünk a Matchballban találkozni, az egykori JRD-hez beszéltük meg, Csiribí először nem értette, miről van szó, aztán Karcsi kapcsolt, hogy ezt odaát téesznek mondják. Már messziről hallottuk dübörögni a kis Golfját, kidobott egy cigicsikket az ablakon, amikor megállt, és alaposan körülnézett, mielőtt kiszállt volna. Hallani sem akart róla, hogy kérünk valamit cserébe azért a három SIM-kártyáért, de akkor Karcsi váratlanul bedobta, hogy nekünk nem jelent gondot a zsarukhoz fordulni, pedig erről előzetesen nem is beszéltünk. Csiribí erre egy pillanatra megmerevedett, majd ideges mozdulatokkal rágyújtott, és onnan már úgy éreztem, egy valódi tárgyalás résztvevői vagyunk. A részletek lassan bontakoztak ki, aznap este még nem igazán volt fogalmunk arról, mibe mentünk bele, csak annyit tudtunk, hogy most már benne vagyunk. Karcsi azt kérte Csiribítől, vegyen be minket az üzletbe, a részletekre pedig visszatérünk, ha eljön az ideje.

Akkortól egészen más embernek éreztem magam. Másként néztem Martinára a Matchballban, annak a vadásznak a magabiztosságával, aki már pontosan tudja, hogyan fogja becserkészni mit sem sejtő zsákmányát. Pedig még semmit nem tudtam. A sarokban ültünk azután is, a terasznak azon a pontján, ahonnan minden mozgást szemmel tarthattunk; a legnagyobb nyüzsgés a Janík Roli asztalánál volt, mert azon a nyáron ő mozgatta a szálakat a környéken. Minden nap Pozsonyban intézte az ügyeit, azt beszélték, az ufós híd kávézójában találkozik az ügyfeleivel, akikkel a szuperkomoly ügyeikről társalognak, és közben a kávézó pörög velük a város fölött, mintha búcsúban lennének. A Janík Roli minden hónapban új kocsival állított be a Matchballba, és Martina, aki nyár elején érkezett, már az első hét leteltével beült mellé, hogy hazavigye.

Csiribí csak a második megbeszélésünkön bökte ki, hogy az akció a Janík Roli felügyelete alatt zajlik, de nem tudtuk, ez pontosan mit jelent.

A helyiek főleg kisebb betörésekben utaztak, szinte minden házat feltörtek már a környéken, de ritkán buktak le. A Duna-parti nyaralók voltak a kedvenc célpontjaik, bár azokból sokat végig kellett látogatni, ha rendes zsákmányt akartak összeszedni. A nálunk pár évvel idősebb fiúk közül gyakorlatilag nem volt olyan, akinek ne lett volna ilyen-olyan priusza; persze a kispap Dani volt a kivétel. Tavasz végén az egyik srác, a Mihók Gábor minden nap betört a helyi iskolába, főleg kaját lopott, hetek után tűnt csak fel a szakácsnőknek, hogy valaki dézsmálja a készleteket, aztán a zsaruk elkezdték figyelni a sulit, és az egyik este rátörtek a Mihókra, akinél légpuska volt, és még könnygázgránátot is bedobtak a konyhába, hogy megadásra kényszerítsék. Mihók tizenkilenc volt, akkor fejezte be a középsulit, és nem volt mit csinálnia, azért járt be az iskolába. Volt amúgy mit ennie, a szülei ugyan nem voltak tehetős emberek, de azért kaja mindig akadt náluk otthon. Mihók azóta eltűnt, pedig állítólag nem kapott letöltendőt, de a Matchballban nem láttuk őt azon a nyáron.

Egy évvel a 9/11 után jártunk, rég elfelejtettük már az Y2K gyorsan nevetségessé avult rémületét, és Peter Bondra a mennybe lőtte a szlovák hokisokat tavasszal az oroszok ellen a vébédöntőben, ám a világ nem lett sokkal szebb errefelé. Iszonyatos munkanélküliség pusztított, sokan átkozták a Dzurinda nevét, aztán mégis ő nyerte meg a következő választásokat. Apám azt mondogatta, várjuk ki a végét, és arra gondolt, hogy talán tényleg megszán minket a nyugat, és bevesznek az unióba, és akkor talán már nem kell várakozni a kurva határnál Ausztria felé. Apám minden nap kora hajnalban indult az egyik szomszéddal, a Bercivel meg két másik fiatal sráccal, feketén melóztak, de így is rohadtul megérte nekik, mindenki tudta, hogy az újságkihordásban van most a nagy pénz. Az osztrákok kitörölték a csipát a schillingjellel gravírozott, fényesen csillogó szemükből korán reggel, és a Der Standard már ott illatozott a decens kis postaládájukban, a posztszoci melósok meg kézbe kapták érte a ropogós bankókat. Igaz, hogy közben húzták maguk után a lógó belüket, át a határon, minden iszonyatos, vörhenyes hajnalon. A szüleim nem sokat látták egymást akkoriban, az anyám a Polusban takarított Pozsonyban, meg el-eljárt felkapaszkodott újgazdagokhoz is, akiknek bejöttek a fájin privatizációs bizniszek még a Mečiarék idején, és elég későn ért haza, hét tizenötkor fordult meg az esti busz a Jednota előtt, aztán a konyhaasztalnál ücsörögve megtörten befalta a néhány szelet felvágottból meg a bágyadtan hersegő zöldpaprikából álló szerény vacsoráját, és bevágódott a tévé elé, ahol már kilenckor durmolt, zengett az álmában a Barátok közt főcímzenéje. Az arca olyan volt, mintha Jarban áztatta volna egész nap, a tekintete, mint egy kéregető kóborkutyáé, amin nem könyörül meg senki, de ha meglátott, mindig ellágyult, és hagyta, hogy kicsenjek egy százkoronást a pénztárcájából, még akkor is, ha már csak egy árva, hullazöld húszas maradt benne.

Ebből csak olcsó vodkára tellett. Az igazi vagányok minden este a buszmegállóhoz vonultak át, miután bezárt a kocsma, és állítólag már nemcsak füvet toltak, hanem mindenféle dizájnos szintetikus cuccokat, amiktől messzire száll az ember agya, fel a csipkés szélű felhők fölé, és az egyik baromarc, akit Izékének hívtak, azon a nyáron minden éjszaka őrjöngve randalírozott a főutcán, a saját könnyeiben és izzadságában dagonyázva és a kurvaistent emlegetve, hogy csapjon már le végre rá, és robbantsa szerteszét a szívét, kibaszottul apró kis darabokra. Izéke napközben komor képpel álldogált a kocsma kapujában, és úgy tett, mintha ő lenne mindenek helytartója, neki volt először BMW-je a helyi menő fiúkák közül, de ezen a nyáron megvált tőle, kellett neki a kess, és ezért mindenkire csúnyán be volt rágva.

Persze mindenkinek kellett a kess, a nálunk néhány évvel idősebb srácok közül, akik esténként nagyrészt ott lógtak a buszmegállóban, alig néhányan dolgoztak, legálisan meg szinte senki, inkább csak ilyen-olyan fusikra jártak, meg persze vállalkoztak, csak épp papírok nélkül. Az ürgére, aki megcsinálta a Matchballt, mindenki félistenként tekintett, mert neki az ismeretségei mellett még engedélyei is voltak. Valami Mareknak hívták, isten tudja, honnan került ide, egyszer csak beállított egy kissé leharcolt Octaviával, és hozott magával néhány tagot, akik pár nap alatt kicsinosították a Matchball lepusztult épületét, ahol valamikor régen állítólag a községi iskola működött. Ez a bizonyos Marek beült szépen a polgármester irodájába, mindent lezsírozott vele, és két héten belül már maga csapolta a sört a kocsmája pultja mögül, ráadásul nem azt a lóhúgyízű Steint, amit a régi söntésben, hanem friss, zamatos Kozelt, amitől mindenkinek egy csapásra helyreállt az emésztése. Ez a Marek egyébként két mankóval járt, mert nem sokkal korábban volt egy csúnya balesete az Octaviájával, és az orvosok jól elbaszták a műtéteket, és az egyik lába rövidebb maradt, mint a másik. Azt beszélték, egy kétes módszerekkel operáló ügyvéd haverja aztán leszívta a kórházat némi kártérítéssel, és ebből királykodhatott most a csávó épp itt nálunk, mindenkit a csodálójává varázsolva. A balesete előtt sikeres teniszezőnek indult, járta a versenyeket szerte a világon, és sztárokkal játszott, eléggé megkeseredett, amikor abba kellett hagynia. Boris Becker-plakátokkal tapétázta ki a kocsmát, aminek a nevét is a teniszzsargonból vette, az idősebbek ki se tudták mondani, ezért aztán nem is nagyon jártak ide. Marek nem hozott magával mást, csak egy rettenetes óriáskígyót, amit napközben nem mutogatott, de este néha behozta a kocsmába, és én majdnem ott rogytam össze, amikor először megpillantottam a karnison lógni. Aztán megbarátkoztam vele.

Július végén megcsörrent Karcsi mobilja, és hívta Csiribí, hogy itt az idő. Az volt a megállapodás, hogy őrt állunk, amíg ők végrehajtják a nagy tervet, és utána csorgatják a lét. Én azt akartam, hogy intézzen el nekem egy randit Martinával, máskülönben ráküldöm a zsarukat a SIM-kártyák miatt, de Karcsi lebeszélt, hogy ez egy gyerekes ötlet, és ha jó alaposan ki leszek tömve, Martina magától is észrevesz majd, és könyörögni fog, hogy szophasson le kétszer egymás után. Ez a gondolat tetszett. Augusztus elejére volt betervezve az akció, amiről Csiribí nem közölt semmi részletet. Az egyetlen dolgunk, hogy kussoljunk, mondta, és szóljunk neki azonnal, ha bármi gyanúsat észlelünk.

Nekem az Ilus mellett jelölték ki az őrhelyemet, a doki magaslesével egyvonalban. A doki, aki nagymenő volt, mert még a szociban is külföldön melózott, Algériában meg ilyen eszement helyeken, a helyi vadászok legnagyobb arca lett, és egy bitang nagy, ébenfeketére pingált magaslese volt itt az Ilus nevű holtág partján. Csiribíék persze előre felmérték, hogy aznap éjszaka nem lesz itt senki. Éjfélkor vettem be magam a sűrűbe, kikötötték, hogy ne próbáljak dohányozni, mert kiszúrnak, de én azért rágyújtottam. Hevesen vert a szívem, és nem tudtam, az egymás után szívott cigiktől vagy ettől a nyomasztó erdőtől, de próbáltam kiverni a fejemből, hogy itt fogom hagyni a fogam ezen a pokolsötét hajnalon. Behunytam a szemem, és hallottam, ahogy nagy testek csörtetnek óvatosan a finoman meg-megroppanó ágak között. Hallottam az avar fojtott surrogását, ahogy idegesen kajtatnak a rémült kis apróságok a mélyben az elveszett életük után. A víz tompa csobbanásai úgy vertek visszhangot a béna fatörzsek között, mint egy haldokló óriás elhaló szívverése. Az járt a fejemben, mi lehet ott lent, a mélyben, milyen bamba megadással turkálnak a sűrű iszapban az egész életükben halálra rémült nyálkás lények. Senki nem tűnt túl boldognak. A madarak rettegve rezzentek meg az ágakon, amikor megmozdult a szél. Nagy, lomha árnyakat véltem felfedezni a parton, amikor kinyitottam a szemem, de nem mozdultak, olyanok voltak, mint az elkóborolt, megkövült istenségek. Halálosan unatkoztam, és épp azon agyaltam, nekiálljak-e maszturbálni Martina istentelen seggéről ábrándozva, amikor megjött az SMS Csiribítől. Annyi volt benne: iszkiri.

Irtózatos fejfájással ébredtem másnap, pedig az éjjel egy korty szeszt sem ittam. Tíz körül vergődtem ki az ágyból, a bringámat ott találtam akkurátusan a házfalnak döntve az udvaron, pedig úgy emlékeztem, hogy hajnalban csak levágtam az ajtó elé. Az apám valószínűleg belerúghatott, amikor indult a Berci diszkréten duruzsoló motorú kocsijához. Én három előtt értem haza, izzadva, mint egy meghajtott szarvas, és ébredés után egy pillanatra úgy éreztem, amnéziás vagyok. De csak egy pillanatra.

A zsaruk dél körül árasztottak el mindent. Felfegyverzett járőrök meg civilruhás nyomozók. Később többen állították, hogy helikopterek is köröztek fölöttünk egész reggel, de én semmi ilyesmit nem hallottam. Hívtam Karcsit, mint az őrült, de nem vette fel. Nem mertem kimozdulni, nem mertem még csak a Matchball irányába pillantani sem.

Amnéziát színleltem.

Az anyám halálra váltan kérdezgette, hogy mit tudok a dologról. A részletek néhány nappal később szivárogtak ki, és akkor is csak suttogva beszéltek róluk. Én még úgy sem, csak ráztam a fejemet, mint aki megkukult. Nem emlékszem semmire. Karcsi felszívódott, a többiekről nem tudtam semmit, Csiribínek a számát is kitöröltem a mobilomból. Idegesen szívtam egymás után a cigiket egész nap a hátsó udvarunkon, ahol néhány éve még tyúkok kaparászgattak, de mostanra már csak a bűzük maradt. Hatalmasra tágult fölöttem az augusztusi égbolt, mintha a saját szemem előtt gyorsulna fel eszeveszetten a világegyetem szétesése.

A részleteket különbözőképpen mesélték. Mindegyik verzióban egyezett, hogy egy afgán orvos és a családja próbált átjutni, tehetősek voltak, és sokat fizettek ezeknek a balfaszoknak, de mégis elkúrtak valamit, mert felborult a csónak, és az orvos felesége meg a két kislánya odaveszett. Aztán a Csiribíék közül valaki hívta a mentőket, mert tisztára bekattant, hogy mi lesz. De csak másnap reggel. Csak másnap reggel hívta fel a mentőket, amikor az orvossal már messze jártak a többiek. És akkor jöttek a zsaruk meg a búvárok. Napokig merülgettek, de nem találtak semmit. A Csiribíéket viszont megtalálták, valahol Pozsonyban, már az afgán doki nélkül, mert őt közben továbbadták, ő már nem került meg. Egy másik verzió szerint a doki fulladt a Dunába, és a családja menekült meg, a felesége és a két kislánya, és ők szóltak végül a zsaruknak, vagy valakinek, aki szólt a zsaruknak. És én arra vártam, mikor kopogtatnak nálunk is, mert ugye miért ne köpne be minket a Csiribí, miért ne mi lennénk az elsők, akiket beköp. És közben úgy tettem, mint aki nem tudhat semmiről, mint aki nem sejthette már a SIM-kártyák alapján, hogy ezek kibaszottul embereket csempésznek, és hogy mi épp egy ilyen buliba szálltunk be. De persze minden más lett volna, ha ezek a béna afgánok legalább tudnak úszni. Hiszen nyugodt volt a Duna aznap éjszaka, bár tele volt furcsa, idegen lényekkel, de minden olyan nyugodt volt. Nem, nem szabadott erre gondolni.

Karcsival a suliban találkoztunk újra. Először úgy nézett rám, mint egy koszos menekültre, idegenkedve. Talán én is így nézhettem rá, nem tudom, de nekem pislogott egy kis remény valahol a bensőmben, amikor megláttam, bár igyekeztem elfojtani. A nagyszünetben odasúgta, hogy várjam meg suli után. Aznap csak délig voltunk, a szokásos sarkon vártam, a fal felé fordulva épp rágyújtottam, amikor meghallottam a léptei jól ismert hangját. Nem sokat beszéltünk úton hazafelé, csak annyit mondott, vele nem történt semmi.

Martina eltűnt a Matchballból, és gyakorlatilag mindenki más is. Andrej röhögött csak a saját viccein a nyerőgép mellett, amíg szeptember végén megint be nem vonult a börtönbe. Az anyja jelentette fel, akit halálosan megfenyegetett, mert nem akarta nekiadni a rokkantnyugdíját. Andrej röhögve mesélte, hogy a vén picsa úgy remegett, mint a kocsonya, amikor a rugós kését pörgette előtte. Beszélt az afgán doki ügyéről is, hogy őt is próbálta megfőzni Csiribí, de ő már ilyen szarságokban nem vesz részt, meg amúgy is, víziszonya van.

Csiribí még az ősszel visszatért. Kinyalt séróval, izompólóban, flegmábban, mint valaha. Fél szemmel sandított az asztalunk felé, de csak a Marekkal diskurált a pultnál. Később is mutatkozott még néhányszor, azt beszélték, kidobó lett egy pozsonyi diszkóban, mások szerint meg védelmi pénzt szedett, mert ez volt az ő védelmének a záloga is, de már nagyon szűkülőben van a mozgástere, mert minden gazdáját átbaszta. És kiderült az is, hogy mindent sikerült rávarrnia a Janík Rolira, aki öregemberként jöhet ki majd a sittről. Persze ez sem lett így, mert a Janík Roli már a következő nyáron berobogott egy új Mercivel meg egy új csajjal, és egy lovasfarmot nyitott a faluban, ahol ő maga lett az egyik oktató.

Izékééknek talán elfogyott a pénzük, mert már csak egészen ritkán őrjöngte végig az éjszakát az elhagyatott telefonbódé előtt fetrengve és a kurvaisten büntetését kérve a saját átkozott életére. Az őrjöngése nélkül mintha egy nagy színtelen lyuk tátongott volna az őszi éjszakákban, amelyeknek nem volt se hangjuk, se csendjük.

Dani viszont állandó ivócimboránk lett a Matchballban. Nem árulta el, miért hagyta ott a rózsahegyi papiskolát, de az első sör előtt minden este olyan nyomorult arcot vágott, hogy inkább nem firtattuk. Martinát emlegette, hogy vajon hol paskolgathatják most azt az eszméletlenül gömbölyű seggét, és amikor benyesett, a Marek óriáskígyójával elegyedett szóba, hiába magyarázta neki röhögve a Marek a pult mögül, hogy ez a hüllő egy szót sem ért magyarul.

A bűnbeesésről nem beszéltünk többet, de én nem sokkal később olvastam egy másik magyarázatot, egy náci filozófustól, akiért az ötvenes években mindenki megveszett nyugaton, hogy igazából nincs is olyan, hogy bűnbeesés, csak olyan van, hogy belenövünk a bűnbe, és körbevesz minket, mint a magot a trágya a melegházban. Szívjuk magunkba, és amikor végül kidugjuk a fejünket belőle, hogy felfelé nézzünk, úgy teszünk, mintha elfelejtettük volna egyszer s mindenkorra. Eleinte tetszett ez a magyarázat, de később ezt is inkább csak egy kamaszos hülyeségnek éreztem.

Ősz végén Karcsi vigyorogva fogadott a Matchballban egyik este, azt mondta, ma előkarácsony van, és miután még egy darabig szívatott, végül kinyögte, hogy megszerezte nekem a Martina számát. És hogy itt az én időm, és mostantól élete végéig üldözhetem őt a hálámmal. Lelkesedést színleltem, beírtam az ütött-kopott Nokiámba a számot, és azt mondtam Karcsinak, majd gondolok rá, amikor kikapcsolom Martina melltartóját egy sejtelmesen megvilágított motelszobában.

Lefekvés előtt kézbe vettem a mobilt, tartogattam, nézegettem, aztán bepötyögtem egy üzenetet, miközben éreztem, hogy vérciki, amit művelek. Szia, a Matchballból ismerlek, és megváltoztattad az életemet.

(Megjelent az Alföld 2020/9-es számában.)

(Borítókép: Duc Quang Tran képe a Pixabay-en.)